Fekete ház

Fekete házakat láttam magam körül. Nagyon közel voltak hozzám. Amint rájuk pillantottam, nem tudtam megmozdulni, a többszöri odanézés után (mert az ember hajlamos többször is megnézni, ami a szeme elé kerül) befészkelték magukat a gondolataim közé, előhívódott általuk valami szorongásféle. Élővé váltak. Hiába gondoltam a sárgaszínű fákra, a párálló, vadvirágos, üdezöld rétre, a rájuk való visszaemlékezés, felidézés szinte régi álom képében derengett fel, ami képtelen volt olyan erőssé válni, mint az orrom előtt létező fekete házak és az ehhez társuló csupa setétség, ami ellepett mindent.  Megpróbáltam volna bekopogtatni az egyik ajtaján, hogyha már ennyire nyomasztó hatással van is rám ez a végtelen sok ház, legalább ilyen módon elűzzem az általam vélt nemlétező félelmet, de amint egyre közelebb értem a ház egyik oldalához (mert hirtelen azt sem tudtam melyik oldalán találhatom meg az ajtót, úgy egy oldalát véletlenszerűen megközelítettem) rá kellett eszmélnem, hogy tulajdonképpen nem látom az ajtót, vagy legalábbis számomra nem látható. Kerestem az ablakot is, hátha ott benézhetek vagy bekopoghatok, de ugyanúgy nem leltem sehol, de ezt már igen nehezen tudtam elhinni, hiszen így semmi fény nem szűrődhetik be oda… az a kérdés merült fel bennem, hogy hogyan lehet így élni egyáltalán… Végülis miután ráeszméltem erre a lehetetlen helyzetre és túl tettem magam azon a kételkedésen is, hogy magam se egészen jól próbáltam ajtót nyitni és valószínűleg valamit rosszul csinálhattam, újabb erőt vettem magamon és igyekeztem megtanulni megszokni a setétséget és addig kopogtatni az egész ház összes oldalát, míg meg nem lelem az ajtót vagy az ablakot. Ebben az egészben már csak az volt a legrosszabb, ami elvehette a kedvem és életörömöm, hogy nem volt a barátom a setétség, és sosem kedveltem, valamint hogyan fogok tudni élni üdezöld rét és sárgaszínű fák nélkül.